Szigetvár előtörténete más szemmel

„Nem nékünk, nem nékünk, Uram, tisztességet

De szent nevednek adj örök böcsületet.”

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – II./75.

Szigetvár előtörténete más szemmel

Az elmúlt néhány esztendő alatt megsokszorozódott ismeretünk Szigetvár térségének régészeti-történeti emlékeiről. Számos tárgy-lelet került a Szigetvári Vár gyűjteményébe többnyire felajánlások útján, több régészeti lelőhely került bejelentésre. 2014. augusztus-szeptember folyamán sok év óta ismét ásatások voltak a Szigetvári Várban, melyek eredményei jelentősek. Szulejmán szultán türbéjét rejtő romok is úgy tűnik hamarosan ismét a felszínre kerülhetnek, ország-világ előtt növelve a város régi hírnevét. Az írásom egyik célja a város múltjának egy mélyebb értelmezése, mely alapján jobban érthetővé válhat Zrínyi Miklós és 1566. csillaga. A hétköznapok szürkeségébe haladó életünkben talán egy apró mécsláng lehet a tudat, hogy egy máig ható múlttal bíró, sokezer éves városban élhetünk. S a mindennapi élethez merítsünk erőt és hitet azoktól, akik előttünk itt jártak jó példával.   

Régészeti emlékek

A mai régészeti kronológia alapján kb. 8000 éves azok a jelenlegi várudvaron, 2014. augusztus-szeptemberben történt ásatás alatt talált ősi vörös-okkerfestéses kerámiatöredékek, melyek talán a vonaldíszes kerámia kultúrköréhez sorolhatók. Minden bizonnyal ez a legmélyebb, civilizációra utaló réteg egész Eurázsiában. A szakterület kutatói számára már előre feltételezhető volt, hogy a természet adta szárazulat igen korai időktől fogva alkalmas, védett hely volt az ember megtelepedésére. A neolitikum időszakából, kb. 7500 éves, a dél-dunántúli térségben igen nevezetes (védelmi- és kultikus célzatú árokrendszerek) emlékeket hátrahagyó Lengyeli kultúra tárgyi emlékei (pl.: csőtalpas táltördékek) kerültek elő az említett ásatásból. Előzetes feltevések szerint, szintén e korból való nagyméretű cölöpvázas őskori ház részlete is előkerült.

Nagyobb jelentőséggel bír szerteágazó kapcsolatrendszere miatt, az ugyaninnen előkerülő kora-bronzkori, Somogyvár-Vinkovci kultúra (kb. 4800-4400 éves) emlékanyaga.

Az ásatási területen feltárt tárológödrökben többek között egy teljesen ép edényke is előkerült.

A város területén már a XX. század elejétől ismertek, de a mostani ásatással hitelesített ősi múlt emlékei egyéb helyeken is felbukkantak már, így a gimnázium udvarán (kora-bronzkor a 2009-ben történt ásatás során), a néhai vártó partvonala környezetében (Konzervgyár – rézkori, Törökkút, Pipagyújtó környéke, Sió- feletti dombok - késő-bronzkori) illetve Zsibót-Domolos térségében, ahol egy ősi erődváros nyomai is fellelhetők több települési és temetkezési hellyel. A várudvarról is több szórványlelet, elsősorban kerámiatöredékek jelezték előre a bronzkori előképet. A korai bronzkori kultúra beazonosítására szolgáló ún. belsődíszes táltöredékek pedig, a jellegzetes nyolcágú csillagmotívummal két alkalommal is előkerültek a 2014-es várásatáson, mely a város külterületéről is korábbról ismert volt (Zsibót-erődváros).

A kora-vaskor (kb. 3000 éve) időszakából maradtak ránk a Török-Magyar Barátság Park halomsírjai (egyik a szobrok posztamense alatt, egyet félbevágtak a parképítés munkálatai során, egy pedig még kivehetően a kerítésen kívül északi irányban látható).

A történelmi forrásokban a II. századtól szereplő, Szigetvár térségében keresendő  Limosa római településéről és a rómaiakról szólva szintén elmondható, hogy a mai város területéről több alkalommal is kerültek elő római emlékek. Németh Béla monográfiájában is megjelöl lelőhelyeket, melyek közül a Kumilla-kút környéki mellett ismert a domolospusztai villalelőhely, valamint egy nagyobb, városias település mutatkozik a város dk-i szomszédságában, mely éremleleteivel nagyjából Hadrianustól datálható. Talán emez utóbbi lesz azonosítható a régóta keresett Limosával, melynek neve állítólag – sáros, mocsaras voltával van összefüggésben. Megjegyzendő, hogy a fentiekhez hasonlóan a várudvar szórványleletei között is kerül elő római-kori kerámia. E témában az ismeretanyagunk folyamatosan bővül, éremleletek, festett díszkerámia-töredékek erősítik a térség római-kori jelentőségét.

Az érmék a IV. századig követhetőek, ezt követően a népvándorlás hullámai érik el a területet, melyből kiemelkedik több környékbeli késő-római temetkezési hely (Mozsgó-Prága, Szentegyed, Patapoklosi környéke) közül a domolospusztai „gót fejedelemasszony” gazdag temetkezésből előkerült leletegyüttese. A megyei múzeumban kiállított torzított koponya és a kiemelkedő művészeti értéket képviselő aranyozott ezüst leletek a magas rangú hölgy személyét szorosan Attila hun király korához kapcsolják. A 2014-es várudvaron történt ásatás során előkerült csontfésű feltehetően e korszakhoz kapcsolható leginkább.

A X-XI. századi régészeti emlékek már átvezetnek minket a magyar államiság korába. A legismertebb ilyen emlék a feltehetően a téglagyár gödréből előkerült normann típusú kard, melynek viselője a szakterület vélekedése szerint, a fejedelem katonai környezetéhez tartozott. De további városkörnyéki lelőhelyekről (Medvész, Szehénfapuszta, Patapoklosi határa) is kerültek elő feltehetően temetkezésekből származó szórványemlékek a korszakból. Így többek között csillagos buzogányok, sodrott nyakperec, bronz ruhadísz sorolható ide.

A várudvar legújabb kutatása (2014. évi ásatás) ebből a korszakból is történelemformáló emlékekkel gazdagította a város múltját. Több jellegzetes XI-XII. századi edénytöredék, közöttük két fenékbélyeges lelet is előkerült, mely igazolja hogy a jelenlegi várudvar az eddig elfogadott feltevésekkel szemben a XIV. század vége előtt is már jelentős szerepet játszott történelmünkben.

Előtörténet

Sziget első említése az írásos emlékekben 1383-ban, Szigeti Ferenc helyi birtokos nevében fordul elő először - „de Zygeth” formában. 1391-ben pedig először említik Sziget birtokot (Zygeth), később itteni birtokrészek, telkek említése is előfordul. 1449-ben pedig minden látszólagos előzmény nélkül már várról (castrum) és városról (civitas) van szó. Erről a várról maradt fenn az a történetírói hagyomány, mely a családi kapcsolatai révén az Anthimuszokkal rokonságot fenntartó Istvánffy Miklós történeti munkájában olvasható:

            „...A várat azért nevezik Szigetnek – latinul Insula-, mert őseink emlékezete szerint az elmúlt századokban Anthem Ozsvát, akinek ősei, mint mondják Görögországból jöttek Magyarországra, azon a szigeten, amelyet a szomszédos erdőkből és hegyekből eredő, s itt állóvizet és mocsarat alkotó Alma patak hozott létre, egy kör alakú tornyot épített, s ezt Szigetnek nevezte; egy tavat képzett ki, azáltal, hogy a patak medrét kitisztította, kiszélesítette és kimélyítette, s mentében hosszú földsáncot emelt. Utódai több épületet és bástyát is emeltek. Végül Enyingi Török Bálint a helyet úgy megerősítette, hogy még János király ostromát is kiállotta.” – írja Istvánffy Miklós.

A XV. század első felében alnádori méltóságig emelkedő Anthimusz fia János szlavón bán, illetve annak unokaöccse Ozsvát lehet tehát a toronyépítő személye 1410 körül. A vár birtokosságának történetében ezt követően Antimusz János bán unokájának, Ilonának Török Ambrussal való házassága révén az enyingi Török család következik. Imre fiuk gyermeke volt az országos hírű Török Bálint. Török Bálint 1541-ben Buda alatt életfogytig tartó török fogságba kerül, felesége Penflinger Katalin a következő évben a várat a király kezébe adja. Innen kezdődik a „Királyi Sziget” híres, végvári harcokban bővelkedő korszaka, mely Zrínyi Miklós és hős katonái 1566-os világrengető hadieseményéig tart.

Lovagvár

Az elmúlt évek kutatásai arra késztetnek, hogy ezt a képet kiegészítsük és bizonyos régészeti eredményeket figyelembevéve, azokat másként értelmezzük. Erre a legfőbb okot szintén a 2014-es ásatás során előkerült leletek szolgáltatják. A várudvarról már korábbról ismert XI-XII. századi szórványkerámia ismételten előkerült újabban a rendes ásatási területen.

1959-ben kezdődtek meg Szigetvár régészeti kutatásai Kováts Valéria régész vezetésével. Az ásatások fő célkitűzései között fontos helyet foglalt el a kirohanás helyének kutatása. Ennek során találták meg a jelenlegi vár ÉNY-i bástyájának udvarán a hajdani Belső-várat, vagy ahogyan régen (XVI. századi forrásokban) nevezték – az Óvárat. A XIV. század végére datált lovagvárról Kováts Valéria az alábbi megállapításokat tette:

„…A régészeti megfigyelések során bizonyítást nyert a torony, valamint a négyszögletes lovagvár építési idejének egymáshoz való viszonya. A tornyot építették rá a kis lovagvár északnyugati sarkánál előkerült alapfalakra, tehát ez bizonyítéka annak, hogy a négyszögletű vár korábbi, s a kerek torony egy későbbi építési időszak fennmaradt emléke.”

Kováts Valéria szerint, elmondható, hogy a kerek torony építése előtt már volt itt a XIV. század végén egy lovagvár (helyesebben annak romja), melyet téglából építettek, és amelynek alapfalaira épült rá a kerek torony.

A probléma ami történetünk sarokkérdéseihez tartozik az magában a lovagvár datálásában rejlik. Átvizsgálva a kor idevonatkozó írásos emlékeit, egy érdekes előzményt találunk.

1409-ben datálták azt az oklevelet melyből egy birtokcseréről értesülhetünk:

„A pécsi káptalan előtt Szigeti Antimus fia György mester fia: Ozsvát nevében is – a testvéréről, néhai Lancesről rászállt Szigetben levő házhelyet (fundus curie) tartozékaival együtt átadta 40 frt. Ráfizetéssel Szigeti Damján fia: Ferenc fia: Tamásnak, aki a maga és testvérei: Demeter és Milkós nevében is az ugyanott lévő a telekkel szemben egy másik, épületekkel ellátott telket adott cserébe.”

A birtokcsere során a néhai Lanceus udvarházának helyét (fundus curie) említik. Egy korábban itt álló udvarház helyéről lehet itt szó, mely kapcsolatba hozható a valamikori lovagvárral esetleg annak romjaival. Lanceust 1336-1377 között említik az okiratok utódaival kapcsolatban, de róla más közvetlenül nem derül ki. Kikövetkeztethető azonban, hogy Nagy Lajos király udvarnoka, vitéze lehetett.

A régészeti adatok azonban további válaszokat adhatnak. A kezdetben kb. 23x21 m-es némi szabálytalanságot mutató alaprajzú, közel négyzetes épület támpilléres, keskeny falai egy, akár 10 méteres falakkal rendelkező toronyszerű épület képét rajzolják ki. Alaprajzi sajátságai alapján az épület az uralkodói, de még inkább a nyugat-európai lovagi (!) építkezésekhez hasonlítható. Egy bizonyos, ha ezek az észrevételek helyesek, akkor ez az épület a feltételezettnél korábbi eredetű – XII. századi. Emellett szólnak a kerámialeletek és néhány önmagában kissé nehezen magyarázható mozaik a város múltjából. (Erről részletesen - „Vörös torony”- a szigeti lovagtorony történetiségének alapvetései c. tanulmányomban írtam.)

Insula Lazari

            „A mai Szigetvár helyén eredetileg egy monostor állott, melyet, a XIII. század második felében, alkalmasint IV. Béla király alapított. A premontrei rendűek egykori monostorának emlékét csupán egy kőszobortöredék őrzi, mely a mai templom tornya alatt van. A monostor közelében, az Almás vizének árterületében, hajdan egy Lázár nevű sziget volt, melyen a Szigeti család lakott. E család őse Macrinus volt és utódai a Szigeti nevet csak a XIV. században vették fel.” - írja Csánki Dezső Somogy vármegyét bemutató, máig elismert munkájában.

Németh Béla dús fantáziával színezett Szigetvár monográfiájának is egyik forrása Bél Mátyás XVIII. századi, Magyarország történeti földrajzát bemutató írása.

„A sziget, korábban Lázár-szigetének neveztetett, ahol a premontrei rend prépostsága állott a rend évkönyveinek (annales) tanúsága szerint.” - írja Bél Mátyás országleírásában Szigetvárnál.

A XVIII. században elterjedt közkeletű vélekedés, mely a XX. század derekáig töretlenül meghatározta a város múltjáról alkotott képet bizonyosan Fuxhoffer Damján – Monosterologiájából származik. A szerzetes szerző személyesen járt Szigetváron és ez alapján fogalmazta meg vélekedését, melyet a premontrei rend évkönyveire alapozott. Megjegyzendő, hogy Fuxhoffer megállapításai más helyeken kifogásolhatatlanoknak bizonyultak.

A Magyar Katolikus Lexikon szerint (Bálint Sándorra hivatkozva) az írásokban 1262 előtt említett „insula Lazari” premontrei prépostság korábban a Szent Lázár lovagrendé lehetett. A bejegyzés szerint az első lovagrendi betelepülés az 1241-42. évi tatárdúlást nem élte túl, mivel IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. (Minderről részéletesen írtam Insula Lazari címen egy tanulmányt, melyért a Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend tisztikereszttel tüntetett ki 2014. áprilisában.)

 

A királyi birtok

Sziget első bizonyítottan ismert birtokosainak XIII. századig visszanyúló környékbeli birtoklástörténetét vizsgálva mozaikszerűen, de egyre határozottabban látható egy korábban jelentős, egybefüggő királyi birtoktest. Ezt keletről a vátyi ispánság, északról a Zselic, délről és nyugatról az Ormán vidék határolta. Az itt átfolyó jelentősebb folyóvíz és a birtok neve pedig Alma lehetett.

Az Alma egyébként egyházmegyei határt is képezett és többnyire megyehatár is volt. A korai időszak csekély, de számunkra fontos írásos emlékei olyan oklevelek, melyek birtokadományokról, vagy határjárásokról szólnak. Ezek alapján némi világosság derül e korai századokra.

A XI. századból - egy közelebbről nem keltezett oklevél, Szent László király (1077-1095) pécsváradi apátságnak tett adományairól tudósít, mely adomány tárgya négy falu, közöttük a mai Szigetvár dk-i részén keresendő Medvész, melynek határát is megjárták. A határjárásban szereplő ’Haltó’ (csütörtök napi vásároshely) és ’Apákászhida’ csaknem bizonyosan azonosítható a törökkori Csütörtökhellyel (Becefa és Szigetvár között) és a néhai Szehénfapuszta Akadai hídjával (a szennyvíztelep környéke).

1217-ben Basal határjárásában, 1238-ban Hobolon szerepelnek az Anthimusz család ősének, Morthunusnak fiai.

1277-ben zsibolti Tamás fia János ispán birtokügyében jár el Kun László király személyesen. A határjárásban szereplő birtok szomszédságában a király közvetlen környezetéhez tartozó birtokosok is szerepelnek, továbbá jelentős, hogy a király által korábban birtokolt részből való az adomány.

Károly Róbert király párthívei védelmében vezetett dunántúli hadjáratra alkalmából

1316. május 26-án Zsibóton jár, mint azt egy korabeli oklevél datálásából megtudhatjuk. A zsibóti táborállás célja a környékbeli ellenállás felszámolása volt.

Lancret fia Beke (Márton/Morthunus dédunokája) és István 1330. február 23-án, hatvanadmagukkal (környékbeli nemesekkel) letett eskü révén visszaszerzik Gonás és Kedhely nevű birtokaikat, Hobolt, a zsibóti birtokrészüket, amelyeket a királyi conditionariusok földjének visszavételekor vesztettek el (talán a tatárjárás előtt).

Az oklevél jelentősége, hogy e szerint a XIII. század derekától 1330-ig a mai Szigetvár területe királyi birtok, illetve az e helyen fekvő Gonás és Keddhely birtokok eredeztetése ezzel az oklevéllel visszavezethető a XIII. század derekára.

1371-ből maradt fenn több oklevél is a király itteni birtokigényeiről, melynek következménye volt Hobol határából kihasított 25 hold föld.

Feltételezzük, hogy a XIII. századot megelőzően egy nagyobb és egységesebb királyi birtokot találunk itt. Ennek egyik maradványa lehetett a tatárjárás után (1262) a pannonhalmaiknak adományozott ekkor Somogyvár földjének mondott Alma várföld (Szentlászló szomszédságában).

            A szűk térség birtokosai között a XIII-XV. században, olyan uralkodóhoz közeli, neves nemzetségek tűnnek fel, mint a Győr, a Csák, az Ols, vagy a Rátót, illetve egyházi részről a bencések (pannonhalmi-, zselicszentjakabi-, pécsváradi-).

1354-től tudunk Gonásról, Szigetről pedig a 1383-ból. Sziget viszonylag kései megjelenése az oklevelekben úgy értelmezhető, hogy ekkor még Gonás birtok része lehetett, illetve nem különült el a fokozatosan felaprózódó királyi birtoktól.

Az uralkodónak módjában állhatott itt akár várat, akár udvarházat építeni. 1242-ben a tatárok pusztítják a vidéket. Pécs pusztulásáról tudunk, Váty és környéke pedig nemcsak a néphagyományban, de a jogfolytonosság megszakadásában is megőrizte a veszedelem emlékezetét. Ez a birtok (lovagvár/udvarház) is ekkor pusztulhatott el, emlékezetével együtt fehér foltot hagyva az okleveles emlékek között.   

Nemesek nevében az ’Almai’ – „de Alma” név 1244-től, a ’Szigeti’ – „de Zygeth” pedig 1383-tól datálható az írott források alapján (a XV. században egy alkalommal Almasziget!). Érdekes, hogy az Anthimusz család ősei éppen a tatárjárás után kezdik használni az Almai nevet, amikor az országos birtokviszonyokban jelentős változások álltak be. Továbbá, hogy Nagy Lajos halála (1382) után használatos a Szigeti névalak a fenti formában. Lehetséges, hogy birtokosai az újonnan birtokukba került (adomány, vagy kisajátítás) földekről nevezték magukat.

Előkép egy városhoz

            A fenti felvetések alapján egy, a jelenleg elfogadott nézetnél lényegesen tartalmasabb kép kezd kirajzolódni a város múltjáról. Történelmünk kezdeti időszakában, a X-XI. században, van egy nagyobb, egybefüggő terület, melyet nevezzünk Almának. Ehhez tartoztak királyi kanászok (zselici kanászfalvak, Gonás - feltehetően göbe/göne néveredettel), vadászok (Medvész), íjászok (Váty várispánság), udvarnokok telepei. Ezek a tények és a régészeti adatok alapján (Ennél kevesebb alapján is feltételeznek Kaposváron királyi birtokközpontot.) nem elképzelhetetlen ezen időkben egy központi helyzetű uralkodói udvarház. XI-XIII. század a királyi birtokadományok révén kisebb-nagyobb részek kiszakadnak az uralkodói területből.

A XII. század végétől datálható a lovagrendek megtelepedése a Magyar Királyságban. Az ingoványoktól övezett szárazulaton, de nem messze az itt elhaladó főbb utaktól, megtelepszik a Szent Lázár lovagrend, a szentlőrinci templomosok és a csurgói johanniták szomszédságában. A lovagrend lovagvárat (a fenti udvarház helyén), egyéb épületeket (ispotályt, templomot) épít, a környékben több lepratelepet gondoz (Nyugotszenterzsébet - Poklostó, Dencsháza határában - Poklostó, Poklosi – keresztes vitézekről szóló néplegendával).

XIII. század első harmada – korábbi királyi birtokadományok visszavétele, revíziója céljából IV. Béla király vármegyei bizottságokat állít fel.

A tatárjárás elpusztítja a vidéket, az ellenállás miatt jelentős az emberi veszteség. A keresztes lovagok egy szálig elesnek a Sajó hídján vívott heroikus csatában. A király megnemesíti a túlélő íjászokat, akik a ’királyság minden háborújában hősiesen harcoltak’ – ezentúl személyenként tartoznak hadba vonulni. A vátyi ispánság hadszervezete így megszűnik az esperesség központja pedig Pécsre kerül. 1256-ban IV. Béla továbbadományoz több korábbi lovagrendi birtokot. A környékben birtokos országos nemzetségekkel jó kapcsolatokat ápoló premontrei rendnek enged megtelepedést az elpusztult birtokközpontban – ez a Lázár szigeti prépostság időszaka, melyet a XVIII. századi egyháztörténészek idekapcsolnak. A terület magja, a lovagvár helyével együtt azonban a király kezében marad.

Az Anjouk alatt is a környéken birtokosok a király szolgálatában, vagy szorosan személye körül állnak. 1330-ban sikerül Beke udvarnoknak, akiknek talán volt ősei révén része II. András király adományából, területeket (meg/vissza-) szerezni.

Nagy Lajos király halála utáni zűrzavaros időkben a Beke utódai az Anthimuszok vitathatatlan jogokat szereznek a terület felett. Innen már világosabban követhető a történet.

Még egy érdekesség kívánkozik ide – 1371-ben egy birtokleírásban szerepel Gonáson egy „40 éven belül épült fakápolna”. A 2014-es ásatási gödör oldalfalában a régészek elérnek egy vörösre égett, mélyalapozású paticsfalat. A „sarok” egy kelet-nyugattájolású épületet sejtet, mely a dzsámi felé terjed. Ez a vár legmagasabb pontján álló épületmaradvány lehet, hogy azonos a fentebb említett fatemplommal. A XVI. századi források alapján ide feltételezzük az ábrázolásokon is gyakran feltűnő vártemplomot.

Zrínyi ősök

            Az elmúlt évben Zrínyi Miklós őseivel is volt szerencsém foglalkozni. Subicsok, Frangepánok, Babonicsok… Jeles horvát vitézei a Magyar Királyságnak. Egy másik cikkem pedig Szigetvár környékének szentföldi kapcsolatos. A feltételezett Lázár lovagrend mellett meg kell említenem, hogy a XIII-XIV. században szűk körben (8-10 km) birtokos ősi nemzetségek, egyházi birtokosok, királyi íjászok mind érintettek voltak II. András király keresztes hadjáratában - akárcsak Zrínyi Miklós ősei a keresztes misszióban. Ilyen családi háttérrel, hagyományokkal egy ilyen helyet - mint Sziget, erős predestinációnak tűnik védelmezni egy szent háborúban.

            A brebiri Subicsok, Zrínyi Miklós szigetvári várkapitány atyai ősei voltak. Subics I. Pál „… Martell Károly pártján állott és az Anjou-ház kedves rokonának nevezte és neki 1292 aug. 19. egész Dalmáciát és Horvátországot adományozta. Martell Károly halála után (1295) Róbert Károly mellé állott s őt Horvátországba hivta és 1300. nagy pompával Spalatóban fogadta, innét elkisérte Zágrábba, hol Gergely esztergomi érsek magyar és horvát királlyá koronázta (de nem Szt. István koronájával). Róbert Károly 1295. hálából a báni méltóságot örökössé tette családjában Dalmáciában és 1298. Horvátországban, és őket kedves atyafiainak nevezi, ezenfelül neki évenkint 100 font aranyat fizetett. Míg élt, ő volt Róbert Károly fő támasza.” - írja a Pallasz Nagylexikon.

            Subics Pál a kiskirályok országlása idején nagyúr volt a maga tartományában, saját pénzt is veretett.

           

2013-ban ajándékozás révén került a Szigetvári Várba a közeli Almamindszent néhai templomhelye (ma: Szulimán) környékéről, egy feltehetően temetkezés során koporsóra szegezett érem. Az első látásra görögös stílusú pénzdarab egyik oldalán a trónoló Krisztus képe, a másik oldalon pedig két, álló alak volt kivehető. 2014. márciusában geneologiai kutatás közben véletlenül akadtunk rá az alább közölt rajzra az interneten. Az összevetésük során nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a kérdéses Szigetvár határában talált érem valóban Subics Pálé. Elmondható tehát, hogy a XIII-XIV. században van kapcsolata szűk

térségünknek Zrínyi Miklós felmenőivel, még ha egy pénzérméről is legyen szó.

Az elmúlt két-három évben több tanulmányt is írtam egy-egy mozaikdarabka kapcsán. Mindezek korrekt bizonyításához azonban az írásos emlékek önmagukban csekély világosságot adhatnak. Csak hiteles, pártatlan régészeti kutatással lehetne helyreigazítani Szigetvár kőbe vésett, de homályos múltját.

Írásommal bántani senkit nem szándékoztam, bíztatni annál jobban kívánom a jövendő nemzedéket a kutatásra.

Szigetvár, 2014-12-11.

Lebedy János

Másik blog

http://szigetvarivar.blogspot.hu/

Szigetvár környékének szentföldi kapcsolatai a XII-XIII. században

Szigetvár környékének szentföldi kapcsolatai a XII-XIII. században

1.      Merre visz az út?

Van olyan névetimológiai vélekedés, mely Baranya megye nevét a brana/kapu szóból eredezteti és való igaz a vármegye címere is várkaput mutat, talán erre a vélekedésre támaszkodva. A Szerémség felett az országnak valóban itt volt egy fontos kilépési pontja a Balkán felé, már a római idők óta. A korabeli közlekedést a folyóvizek folyása lényegesen meghatározta, nemcsak mint lehetséges vízi útvonal, de a szárazföldi közlekedést is jelentősen befolyásoló tényező. A Dél-Dunántúl esetében itt természetesen a Duna és a Dráva szerepére kell gondolnunk.

Szűkebb vidékünk esetében a Zselic ősrengetege és a Dráva szeszélyes ártere között egy néhány kilométeres sávra szűkül a lehetséges Ny-K-i irányú átjárás lehetősége. Ezen a vonalon, vagy részben párhuzamosan haladt ezzel a régi római úthálózat is Limosa (Szigetvár környéke)- Sopianae- Mursa (Eszék) vonalon. Ha a középkor időszakából szűkösek is a forrásaink, de az út közelében felvirágzó települések szintén igazolják ennek az útszakasznak a máig ható szerepét.

Gyöffy György Árpád-kori településrajzának térképmellékletében is feltünteti Baranya megyében ezt a főútvonalat.¹

Magyar Kálmán XVI-XVII. századi útvonalakat tárgyaló tanulmányában Babócsát hidas és révhelyként tünteti fel, mint több somogyi útvonal várral rendelkező csomópontját. Kálmáncsa, Kálmán király csehekkel telepített, királynéi mezővárosa- szintén fontos eleme volt az ország déli részén haladó nyugat-keleti főútvonalnak, mely Szigetváron is áthaladt.²

Szakály Ferenc a XVI. századi külkereskedelmi utakkal kapcsolatos tanulmányában egy közelebbről keltezetlen XVI. századi olasz forrásra hivatkozva közli a Dunától Velencébe vezető út Dunántúli állomáshelyeit, ezek között felsorolva Pécs- Sziget- Kálmáncsa- Babócsa településeket.³

A Zselicségen esetlegesen áthaladó észak-dél irányú útról is kell szólnunk. 1091-ben a horvátországi hadjáratra induló magyar hadak Székesfehérvárt elhagyva a Balaton déli oldalán Zamárdi-Szemes vonalon haladtak, majd délre fordultak. Ezt követően többféle vélekedés alakult ki az utakat illetően, de elég csak ránéznünk egy mai térképre, hogy megérthessük, hogy ha a Drávát Felsőszentmártonnál lépték át, amiben a kutatók megegyeznek, legalább egyik útnak a Zselicségen keresztül kellett haladnia.⁴

A középkori vármegye központja Somogyvár nem lehetett valami másodrendű út mellett, sem pedig a zselici királyi birtokok. Györffy György térképén fel is tünteti ezt a Szigetvár térségét északról elérő régi utat. Még egy támpontot jelenthet a néphagyomány, mely Szentlászló déli határában tudja Szent László király táborhelyét, akárcsak Felsőszentmárton mellett. Almamindszenttől (ma: Szulimán) kissé északabbra, ott ahol a Karán vize siet az Alma elébe, ismeretes egy szántóföld, ahonnan szekérszámra hordták ki a téglákat, mely a monda szerint Szent László király hadjárata idején épült, török világig fennálló kápolna maradványa lehetett.⁵

1199-ben III. Béla király fiai, testvérharcának színtere ennek a Balaton mellett elhaladó nagy „Hadút” környéke. Rád-pusztánál (Balatonlelle és Szemes között) csaptak össze Imre király és a Horvátországból felvonuló András herceg hadai.⁶

2.      A Szentföld felé...

Gellért püspök Zárából Pécsen keresztül zarándokol a legendárium szerint a Szentföld felé, mikor Pécs püspöke maradásra bírja.

„Hajóra ültek tehát együtt és Zárába értek, itt a szükséges élelmet beszerezték, könyveiket szamaraikra rakták, és egy Krátó nevű vezetőt vettek magukhoz, aki a vidék útjait és ösvényeit ismerte: ez ura meghagyása szerint baj nélkül elvezette őket Engatig. Innen pedig felfogadva egy másik megbecsült vezetőt, az említett Krátó keletnek vette útját. Végül is Pécsre jutottak Mór püspök úrhoz.”⁷

A történészek által vitatott, de a magyar krónikák tanúsága szerint 1095-ben Szent László királyt előbb császárrá kérik fel, majd ennek visszautasítása után az I. keresztes hadjárat vezetésére.

„... követek érkeztek hozzá Franciaországból, Hispániából, Angliából és Britanniából, de különösen Vilmostól a frank király fivérétől, akik tudtára adták, hogy meg akarják bosszulni a mindenható Istenen esett sérelmet, és azon gondolkodnak, hogy a szent várost és a legszentebb sírt kiszabadítják a szaracénok kezéből. Ezért megkérték a dicső királyt, hogy legyen „vezérük és parancsnokuk” Jézus Krisztus hadseregében. A király pedig, hallva ezt „nagy örömmel örvendezett”.” De közbe jött a csehek elleni hadjárat, melynek során a király súlyosan megbetegedett és meg is halt.”⁸

1096-ban a Duna melletti útvonalon haladnak át az I. keresztes hadjárat csapatai Bouillon Gottfried vezetésével. Szintén a krónikákból értesülhetünk Kálmán király másféle magatartásáról a keresztesekkel szemben, mely mintegy erős kontrasztot rajzol Szent László alakja köré. A Zimony vára körül kialakult konfliktusban mind a király, mind a keresztesek egyaránt vétkesek voltak.⁹

1147-ben pedig a mai Szigetvár vidékét is érintve vonulhattak át a 2. keresztes hadjárattal III. Konrád német király (császár), majd VII. Lajos francia (frank) király keresztes seregei.

Odo de Diogilo, VII. Lajos király keresztes hadával 1147-ben vonult keresztül a mi vidékünkön: „Magyarországot Németországtól mocsár, Bolgárországtól pedig egy tiszta vizű folyó választja el. Középen folyik a Dráva,melynek partjai meredekek, ennélfogva ritkán önt ki, mind az által a közeli mocsarak a távolabbi vidékeket is elárasztják. A Drávánál kevés hajót találtunk, tehát lovakon kellett átkelnünk, a mi a sebes ár folytán igen nehezen ment. Magyarország vizei, az egyetlen Duna kivételével, mind tavak, mocsarak és források; a Duna számos ország kincsét és gazdagságát hordja össze a híres Esztergomba.” ¹⁰

Ez utóbbi seregben, mely barátságos fogadtatásban részesült, több magyarral együtt Kálmán törvénytelen fia, Borics is ott tartózkodik. Erről a kényelmetlen diplomáciai helyzetről és megoldásáról szintén beszámolnak krónikáink.¹¹

1165-ben Ottokár stájer őrgróf is ezen az úton a Szentföld felé Pécsen hal meg.¹²

1189-ben a 3. keresztes hadjárat alkalmából Barbarossa Frigyes császár hatalmas lovagserege (50000 lovag, 100000 fegyveres) vonul át az országon. III. Béla király barátságos fogadtatásban részesíti a császárt. Vadászatra hívja Ecilburgba, gondoskodik a roppant sereg ellátásáról, még az utakat, hidakat, átkelőhelyeket is kijavították a sereg előtt. A király a császár mellé adja Csák Ugrin (1188-1204) győri püspököt Géza herceggel és 2000 íjásszal, akik a sereggel a Szentföldre indulnak (Nisnél a király hívására visszatér a püspök). ¹³

II. András király azonban beváltja atyái ígéretét és 1217-ben, mint az induló 4. keresztes hadjárat vezére a Szentföldre utazik.

3.      Poklosi legendája

1431-ből származik első írásos említése a településnek. A hagyomány szerint nevét az egykor errefele vonuló hadak bélpoklosairól kapta, erről szól a falu mondája is. Sorsában osztozik Patával, annak birtokrésze. 1950. szeptember 6-án egyesült Patával, Patapoklosi név alatt.¹⁴

Lengyeltóti János jegyezte le azt a néphagyományt, miszerint Poklosi nevét „a szentföldi hadak itt maradt poklosi”-ról vette. ¹⁵

A Képes Krónika így emlékezik a 2. keresztes hadjárat csapatainak 1147. évi átvonulásáról: „Ugyanez idő tájt Konrád császár Magyarországon át Jeruzsálembe tartva áthaladt Magyarországon, de Magyarországon nem Krisztus zarándokaként, nem békésen, hanem inkább dühödten fosztogató zsarnokként viselkedett. Miután ugyanis alamuszi kérésére bebocsátást nyert, Magyarországtól nem mindennapi pénzösszeget csikart ki, úgyhogy Magyarországon egyetlen anyaegyház vagy monostor sem maradt, amelyikből ne vittek volna el pénzt, vagy félelemből ne ajánlottak volna föl a zarándokúton járó császárnak. Ennek a császárnak a vonulását azután a frankok nagyszerű királya követte, tisztelettudóan és mint ahogy az Krisztus zarándokához illik. Géza király tisztességgel fogadta. Miután egy ideig nála vendégeskedett, Géza gyermekének a keresztapja lett, s mivel a szeretetnek ily nagy köteléke szövődött közöttük, Géza király sok ajándékkal tisztelte meg, ő pedig seregével átkelt Magyarország határain, és Görögországba vonult, anélkül, hogy az országot bármilyen formában zaklatta volna.”¹⁶

Fontos bizonyítéknak tekinthető az az oklevél, mely Basal határjárását örökíti meg 1217-ből. Az oklevél említi a nagy hidat az Alma folyón és a „Császár útját”. Egy 1358. évi ismételt határjárás szintén említi itt a császár útját (via imperatoris). ¹⁷

Vélekedésünk szerint, mint azt korábbi tanulmányomban kifejtettem, Szigetvár Árpád-kori előképe a Lázár-sziget, a leprás (poklos) betegeket ápoló Szent Lázár lovagrendjéhez kapcsolódik.¹⁸ II. András királyunk egész Európa lovagvilága által tisztelt leánya, Szent Erzsébet pedig jó kapcsolatot ápolt a Lázár lovagokkal.¹⁹ Szigetvár környékén nemcsak a poklossággal kapcsolatos régi eredetű dűlőnevekkel találkozhatunk, hanem a szűk települési környezetében két Szent Erzsébetről elnevezett települést is fellelünk. Egyik ma Nyugotszenterzsébet, másik, azóta eltűnt (Szólád-) Szenterzsébet volt az Alma közelében.

4.      Lovagrendek a környéken

Szűkebb környékünkön vizsgálva a középkori okanyagokat több olyan adatot, vagy közvetett utalást is találunk, melynek során a látóterünkbe kerül az egyházi alapítású lovagrendek és a környékbeli birtokos nemesség kapcsolata.

III. Béla királyunk uralkodási ideje alatt jelentős események történtek az országban. A korábbi belharcokkal szemben egy békés időszak következett. Hazánk külhoni kapcsolatai, nem utolsósorban az uralkodó személyének köszönhetően jelentősen megváltoztak. A király származása bizánci neveltetése, majd megfontolt házassági politikája nagyban hozzájárult mindehhez.

Uralkodása alatt telepedett be az országba Szent János ispotályos lovagrendje. Eufrosina anyakirályné Székesfehérváron rendházat, templomot építtetett nekik, melyhez jelentős somogyi birtokokat is adományozott (1193-ban a király által megerősítve). Ehhez az adományhoz társult a király nővérének, Margit hercegnőnek, András somogyi ispán feleségének csurgói adománya.²⁰

A Templomos Rend 1160-ból ismeretes bővített szabályzata felsorolja a Magyar Királyságot is rendtartományai között.²¹

Egy 1235-ös oklevél Boda határjárása során említi a szentlőrinci keresztesek földjét és az itt elhaladó nagy utat.²² A templomosok itteni preceptorát 1274-76 között háromszor is említik. Ekkor rövid ideig, három fennmaradt oklevél alapján, hiteleshelyi tevékenységet is folytatott.²³

A rend feloszlatását követően 1312 után a johannita ispotályos lovagok kapják meg itteni birtokaikat. 1326-ban a johanniták itteni birtokaikat bérbe adják, az erről szóló oklevélből ennek tartozékait is megismerhetjük. E szerint ekkor ide tartozott Cserdi, Egéd (ma puszta Megyefa mellett), Zala, Farkas-Aszaj, Szava és Tarcsa. 1366-tól a vránai perjelség hatásköre alá tartozott az itteni rendház. A mai településtől északra a temető területén még 1721-ben látható volt az ispotályosok régi temploma.²⁴

5.      Farkasfa, Sebes

1453-ból ismeretes a Szigetvár ÉK-i határában álló néhai Farkasfa egyik birtokcserét rögzítő oklevele. Eszerint: „Tamás vránai perjel tudtul adja, hogy a nemes Berthok-tól Archa birtokért csere által átvett Farkasfalwa birtokot és Zebes (Sebes) praediumot a székesfehérvári kereszteseknek adja, miután familiárisa Ruskany-i Péter nemes embertől átveszi, és ezért megparancsolja, hogy a kereszteseknek fizessék eddigi szolgáltatásaikat.” Az okanyagokból az is kiderül, hogy a későbbiekben, Bertók halála után annak családtagjai nem mennek bele a cserébe ezért pereskedésre kerül sor. Bár nem tudunk túl sokat Farkasfáról, de ezekben az években még Hunyadi János is előfordul birtokosai között.²⁵

Farkasfa szomszédságában, Szigetvár és Nyugotszenterzsébet között azonban máig él Sebes neve. Mint személynév eredetű településnév esetében felvetődött, hogy egyik lehetséges névadója az a Hont-Pázmány nembéli Sebes, aki II. András király főpohárnoka volt és az 1217-es keresztes hadjárat egyik vezéralakja.²⁶

6.      Euszták-Lesták

Egy 1183-ban keltezett oklevélben III. Béla király, Péter spalatoi érsek és Szalók nemzetségbeli Baya kérésére, a Pécs melletti Szentháromság, és az okuri Mindenszentek monostorait az Alma folyó melletti Temes/Töttös föld birtokában megerősíti. Az oklevélben szereplő határjárásban szerepel egy különös elnevezésű falu – „Teustachij Almanu” („... meridionali parte iuxta villam Teustachij Almanu, et idem fluuius Abna (Alma) tendit”).²⁷

A település nevében Szent Eustachius (Euszták/Lesták) vértanú nevét véljük felfedezni.

Érdekes párhuzam, hogy a Magyarországon is áthaladó keresztes hadak egyik vezérének, a magát anyai ágon Nagy Károly leszármazottjának tartó Bouillon Gottfried apját és egyik bátyját is Eustach-nak hívták.

A Szigetvár melletti Pata birtokosai, XIII. századtól nyomon követhetőek. 1282-ben a Rátót nemzetség tagjai osztozkodnak meg birtokaikon, többek között Patán. A rész a nemzetség ún. nádori ágához tartozó Porch Istvánnak a királyné lovászmesterének jutott, akiről egy 1265-ben keltezett adománylevél is megemlékezik, mint aki a király parancsára az Aba nembéli Watta fia Lászlót előállítatta.²⁸

A család körében feltűnően sokszor fordul elő a Lesták név, továbbá Rátót somogyi ispán testvérbátyja Gyula utódai között a Balduin nevezet is több alkalommal. I. Balduin, Gyula fia a XIII. század derekán még a főpohárnoki méltóságot is viselte. Rátót nembéli Gyula királyi udvarbíró (ő a rátóti Gyulaffy család őse), pedig 1217-ben II. András királyunk kíséretében részt vesz a Szentföldre induló keresztes hadjáratban.²⁹

7.      Nemzetségek kapcsolatai a keresztes vállalkozásokkal

7.1. Győr nemzetség

A XIII. század elején, környékünkön ősbirtokos Győr-nemzetség több országos méltóságot viselő tagja ismeretes. Az ún. Óváry-kéméndi ágból István fiai tűntek ki. Saul 1183-ban királyi kancellár, csanádi püspök, majd kalocsai érsek (1192-1202). Csépán, bácsi ispán és nádor és testvére a szintén nádorságig emelkedő Pat közösen alapítják Lébény bencés monostorát.³⁰

Csépán nádor merénylet áldozata lett 1209-ben.³¹ Halála előtt úgy végrendelkezett, hogy a Száva közelében lévő birtokait Lesnicza és Raczessan vidékén a templomos lovagokra hagyta. Testvérük Mór unokája, I. Konrád is országos méltóságokat viselt (1260-ban főpohárnok). Mosoni birtokai elvesztése után Baranyába tette székhelyét, korának mozgalmas emlékezetű személyisége. Térségünkben több birtokügyben érintett a nemzetségbeli rokonaival közösen.³² Fia, Jakab felesége Siklósi Ilona pedig a környékünkön szintén birtokos Kán nemzetségből származott.³³

A Győr-nemzetség Szenterzsébeti ága Basal körül telepedett meg, melyet 1217-ben Endesfia II. Péter megvásárolt. Az erről szóló adásvételi szerződés jelentősége, hogy tartalmazza Basal korbeli határjárását több máig élő helynévvel. Az ágnak névadó Szent-Erzsébet (más néven Sitk) birtoka egy 1302. oklevélben szerepel az Alma vize mellett (ld. fentebb). Ekkor Ábrányfia László és II. Györgyfia Szehén visszaperlik Basalt a Rátót nemzetség Pásztóhy ágától, mert bebizonyítják, hogy elődjük Endesfia Péter vette meg (1217-ben). Ez az ág is birtokolt részt a Dráván túli jelentős nováki uradalomban, melyben szomszédosai a Szent Sír kanonokrendjének.³⁴

7.2.Osl nemzetség

A pécsi káptalan 1277-es oklevele, mely másolatban maradt fenn Zsibóti Tamás fia János ispán 2 ekényi földéről készült ekkor határjárásról ad számot, mely előzőleg Herbord, királyi főlovászmester, baranyai ispán földrésze volt, amelyet korábban maga is királyi adományként nyert el, de ezt önként átengedte a fenn megnevezett Tamás fia Jánosnak. Az oklevél érdekessége, hogy maga a király személyesen jár el az ügyben, továbbá, hogy a megnevezett felek birtokaival szomszédos területről van szó. Herbord mester szomszédosan említett földje azon királyi adományok egyike, melyet a jeles személy érdemeivel szerzett adományul az uralkodótól.³⁵

Herbord mester „örökös” földje tehát valahol Szigetvár jelenlegi észak-keleti határában, Zsibót-Mozsgó térségében keresendő.

Ugyancsak Herbord (Osl comes fia) mester részére történt 1248-ban egy korábbi adomány IV. Béla királytól, Zala megye Dráván túli részén fekvő Raszinya. A birtok, melyet később a birtokos magáról Herborgyának nevezett el az adománylevélben szereplő határjárásban a Szent Sír kanonokrend birtokának határosa volt. Korábbi birtokosa pedig, mint az adománylevélből kiderül a Herbord néhai testvérbátyja, Benedek győri püspök (1242-1244). ³⁶

7.3.Kán nemzetség

Kán nembéli Gyula bán, mint a XIII. században környéken is birtokos uraság a tárgykörünk legjelentősebb személyisége. Többször viseli az országbírói címet, erdélyi vajda, két alkalommal is nádor, több vármegye ispánja, többször szlavón bán. II. András halála után felségsértéssel vádolták meg, mire a király és az országnagyok egybehangzó ítélete alapján börtönnel sújtották. Elitéltetése Ampod fia Dénes volt nádor, Sámuel kamaragróf, Szakállas Mikó és Szák nembéli Miklós ügyével összefüggésben áll. Hogy mit követett el, nem lehet tudni. Börtönben halt meg.

Gyula bán baranyai birtokai között (Siklós, Harsány, Szentegyed, Makófalva, Szilvás egy része, Aranyos, Szomorrév, Petend, Almás, Szalóktelek) többet környékünkön találhatunk a középkori források alapján.

Gergely pápa 1238. december 22-én elrendelte, hogy a boszniai püspöknek adassék át az a pénzösszeg, melyet Kálmán herceg bánja Gyula a boszniai eretnekek ellen menesztendő hadjárat költségeire a pécsi domonkosoknál letett.

Kán nembéli Gyula bán feleségével, Ilona asszonnyal közösen tett necskei birtokrész adományát a templomosok részére 1230. december 23-án erősíti meg Gergely pápa.³⁷

IV. Béla király idejéből ismerünk egy 1255-ös megerősítő oklevelet, mely egy korábbi Kálmán királytól származó oklevélen alapszik, mely szerint Kán nembéli Gyula mester adományaképpen Novák föld birtokába jutatja a Szent Sír szerzeteseit.³⁸

Gyula bán fia Lászlót II. András kereszteseinek névsorában (apja sorstársai, Ampod fia Dénes és Szák nembéli Barc Miklós társaságában) is ott találjuk.³⁹ Kán nembéli László 1217-ben lovászmester, 1224-1230 között országbíró, majd 1235-ben másodszor is viseli e tisztséget.⁴⁰

Az Alma környékén tehát a XIII. században több jelentős nemzetség is (Osl-, Győr-, és Kán nemzetség) is kapcsolatban állott valamilyen módon a Szent Sír kanonokrenddel.

7.4.Szák nemzetség

A nemzetség fentebb említésre kerülő tagja Barc fia Miklós szintén keresztes vitéz.⁴¹ 1212-13-ban a királyné udvarispánja, 1213-14-ben először, majd 1219-22-be Kán nembéli Gyulát váltva nádor.⁴² Nemzetségének környékbeli birtoklásáról II. Géza idejétől fogva van tudomásunk. Töttös föld (a későbbi Szentegyed) birtokáról szóló 1183-ban datált oklevéllel fentebb foglalkoztunk, ekkor a magvaszakadt Szák nembéli Nagylábú Pál szerepel. E nemzetség helyben birtokos Zopa ága 1310 körül szerzi vissza zselici birtokrészét.⁴³

A híres Csák nemzetség két nevesebb tagja is ott szerepel II. András király kereszteseinek lajstromában. Csák Ugrin (ifjabbik) királyi kancellár, majd 1218-tól kalocsai érsek és Demeter asztalnokmester.⁴⁴ E nemzetség tagjai a XIV. századtól térségünkben növekvő súllyal megjelenő Dombaiak. Dombai Domonkos utódai között több házassági kapcsolat is fellelhető a Győr nemzetségbeli Szerdahelyi Dersffy családdal.⁴⁵ E családok leszármazottjai pedig a XVI. század derekáig követhetők Szigetvár és térségének történetében.

7.5.Pécs püspöke és Pannonhalma apátja

1217-18-ban a keresztes hadjárat szereplői között meg kell még említenünk Bor/Bar nembéli⁴⁶ Kalán pécsi püspököt, aki betegsége miatt nem indult el, de e célra pénzt adományozott.⁴⁷

Uros/Uriás, pannonhalmi apát személyéről is meg kell emlékeznünk a keresztesek sorából. Uros apátot 1237-ben a királyi javak visszavételének somogyi bírái között találjuk Kán nembéli Lászlóval közösen tevékenykedni.⁴⁸ A pannonhalmi apátság zselici birtoklásáról még Szent László király idejéből értesülhetünk. A király kegyéből történt környékbeli adományok többszöri kedvezményezettje az apátság. Tíz falu, melyben a királyi kanászok laktak Szentlászló környékén, továbbá Ravazd (ma Csertő területe) birtokosa az apátság.

1262-ben IV. Béla király Szigligetért cserébe több birtokot adományoz a Pannonhalmi apátságnak, többek között, az apátság zselici Szent László nevű faluja mellett Alma nevű Somogyvárhoz tartozó várföldet.⁴⁹    

7.6.A Vátyi várispánság

Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell még a vátyi székely ispánság királyi íjászairól.

IV. Béla király 1245 körül keletkezett oklevélből kiderül, hogy a korábbi birtokadományozásokat követően függésbe került székelyek felszabadíttattak ispánjuk elnyomása alól. Mivel a királyi rendeletnek megfelelően, korábban 100 fegyveressel tartoztak a király minden hadjáratában részt venni. De mivel a „szabadságban élt székelyek, minden háborúban hősiesen harcoltak, ezért abban a kiváltságban részesültek, hogy nem meghatározott számban, hanem egyenként tartoznak harcolni.”⁵⁰

Kézai Simon gesztájában ekképpen emlékezik meg II. András keresztes hadjáratáról: „Ez után András, a nagyhatalmú és híres király uralkodott. Ő ellátogatott a Szentföldre is, ahol a keresztény hercegek egyöntetűen vezérré választották, s a magyarokkal és a székelyekkel megfutamította a babiloni szultán seregét. Ezt követően az asszírok és más népek a hadával együtt sokféle megtiszteltetésben részesítették, majd igen nagy dicsőséggel tért vissza Magyarországra.”⁵¹

Összegezve az 1217-es keresztes hadjáratra vonatkozó környékbeli birtokos nemzetségek kapcsolatait, elmondható, hogy Baranya és Somogy vármegyékből több jeles nemzetség (Kán, Hont-Pázmány, Rátót, Szák, Csák, Osl) és jelentősebb számú katonáskodó réteg vehetett részt a szentföldi expedícióban, mint azt eddig feltételeztük.

8. Makó és Szemere

Györffy György Baranya megye Árpád-kori történetét tárgyaló művében szerepel egy Makófalva nevű település a mai Szentlászló község határában.⁵² A Kán/Kean nemzetségbeli Gyula bán (kb.1180-1238) baranyai birtokai között találjuk a középkori forrásokban. Az elnevezés személynév eredetű, kérdés mindössze az, hogy ki volt, aki e településnek a nevét adta.

A történelmi Magyarország területén több hasonnevű település létezett, melynek eltérő névadói is lehettek. A legközismertebb Makófalva a mai Makó őse, továbbá egy Makófalva Kolozs vármegyében és Alsó-Fehérmegyében egy Makótelke nevezetű falu.

A Szent István király hadvezérétől származó Csanád nemzetség egyik tagját Makó néven ismerjük. A nemzetségből származó Belenik fia Kelemenös bán (1247 előtt) egyik fiától Izsáktól (1247-56) származott Makó bán (1256-85). Kelemenös valószínű azonos azzal a Kelemennel aki 1216-ban Arad vármegye főispánja. Izsák nevű fia 1247-ben Vlnuk, vagyis Völnök falu birtokosa. Izsák fia Makó 1285-ben, mint bán (nem tudjuk milyen) említtetik. A nagyváradi káptalan 1299-iki oklevelében Felvölnök, újabb nevén, mint Makófalva szerepel. Makófalva a XV. században város lett, innen eredő neve – Makó.⁵³

Tehát Makóról elmondható, hogy bizonyíthatóan Makó bánról kapta a nevét. Ez azonban korántsem bizonyos a mi Makófalvánk esetében hiszen ez már korábban is fennállott.

„Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől” - tartja a mondás. Makó vezér vagy Makó vitéz nevét egy mondából is ismerjük, mely mint szólás a mai napig fennmaradt. A monda szerint II. András királynak volt egy Makó nevű keresztes vitéze, aki már nagyon vágyott arra, hogy eljusson a Szentföldre. Makó vezér egy alkalommal alaposan lerészegedett, s mély álmából felriadva azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig igazából még csak a dalmáciai Spalatoban lehorgonyzott hajón aludt. Ekkor születhetett a napjainkban is használatos szólás. Tóth Béla is megírta a 19. század végén e történetet. A szkeptikusok minden fenti kapcsolatot elvetnek, arra hivatkozva, hogy állítólag az Akkóban partra szálló keresztesek emlegették úgy a kikötővárost, hogy az bizony még nagyon messze van Jeruzsálemtől.⁵⁴

A Csanád-nemzetség kései leszármazottjai, Waffa utódai között a Makó név (makófalvi Makó) többször is előfordul a későbbi generációkban is. Ilyen fajta névdivat, névmegőrzés az ősi nemzetségen belül nem ritka eset. Lehetséges, hogy Waffa és Kelemenös idáig ismeretlen felmenői között a nemzetségben talán korábban is előfordulhatott a Makó név, így feltételezhető, hogy a XI-XII. században élhetett egy ilyen nevezetű személy.

Hogy létezhetett-e Makó vitéz, további bizonyításra vár, mert attól, hogy még Makó bán később élt, és Makónak ő adott nevet még korántsem bizonyítja, hogy a baranyai Makófalva is róla kapta volna a nevét. Lehetséges, hogy mégis egy lovag volt, aki 1217-ben II. András királlyal járt a Szentföldön.

Az Árpád-kori Baranya vármegye északnyugati sarkában találunk egy régen elfelejtett települést, Szemerét. Létezéséről csekély okleveles forrás tanúskodik. A jelentősége azonban a hasonnevű nemzetséggel való kapcsolatában rejlik.⁵⁵

A Szemere nemzetség története a legendák ködébe vész, azonban a kései leszármazottak, mint pedig a generológia kutatói azt Béla király névtelen jegyzője P. mester, ismertebb nevezetén Anonymus gesztája alapján Huba/Hoba vezértől eredeztetik (Hobol/Hobay névadója). A geszta szerint Árpád vezér Hobának a nyitrai ispánságot adta a Zsitva vizétől a Tursok erdőig terjedő földdel együtt. Továbbá megjegyzi, hogy ettől a Hubától ered a Szemere nemzetség. A legáltalánosabb vélekedés a névtelen jegyző kortársaként számon tartott Szemere semptei ispánt tartja a nemzetség névadójaként. 1173 körül találkozunk nevével, amikor III. Béla király egy vasárnap Szena ispán udvarán Dénes bácsi, Gál erdélyi fejérvári, Tamás kolosi, Szemere semptei, Pongrácz temesi, Antal újvári, Csoba esztergomi, Kornél győri ispánok és más urak társaságában egy tölgyfa alatt ülve, meghallgatta Kaba urat s rendelkezését, mellyel vagyonát a pannonhalmi apátságnak hagyta az urak beleegyezésével jóváhagyta. Az erről szóló oklevél 1183-ban keltezett, mely ennek az eseménynek állít bizonyságot.

A király közvetlen környezetébe tartozó uraságról nem tudunk ennél sokkal többet meg. Későbbi utódai a XIII. századtól ismertek, így a nemzetség birtokviszonyai is az oklevelekből kikövetkeztethetők.

A tatárok elleni harcokban sebesült meg, helytállása emlékére nyerte a család ősi, nemesi címerét Szemere Leusták IV. Béla királynak „igen kedves embere volt. Egyik fia, Mihály, már gyermekkorától fogva a király házában nevelkedett.” A királynak több okmánya, oklevele is bizonyítja, hogy a Szemerék ebben az időben állandó érintkezésben voltak az udvarral. ⁵⁶

A több ágra szakadó család a történelmi Magyarország területén meglehetősen sok helyen letelepedett. A XIX. század közepén még hét település létezett, mely a család nevét viselte: Abaúj megyében, Komárom megyében, Borsod megyében, Győr megyében, Sopron megyében, Ungvár megyében Ó-Szemere és Új-Szemere.

Baranya ÉNY-i szegletében két néhai település őrzi két XII-XIII. századi történelmi személyiség emlékezetét. Kapcsolataik között mind a királyi család, mint a pannonhalmi apátság fellelhető. III. Béla, majd később II. András udvarában részesei voltak a Magyar Királyság országos ügyeinek, melynek egyik jelentős mozgatóereje a korban a Szentföld felé irányult.

Szigetvár, 2014. március 27.

Lebedy János

 Mellékletek:

1. Poklosi eredete

Aki ma el akar jutni ebbe a falucskába, minden aggodalom nélkül megteheti. Annyit kell csak tudnia, hogy ez a hely a ladi országútban fekszik, arra pedig Szigetvár városából kell elindulni. A mai emberek többsége el sem hiszi, hogy valamikor régen még a szomszéd községek lakói is a legszívesebben elkerülték Poklosit.

Volt olyan idő is, amikor a király katonái őrizték ezt a helyet. Leszámolhatott az életével, aki ennek területére belépni merészelt.

Úgy tudják az öregek, hogy a Poklosiba vezető út már a tatárjárás előtt is a királyi hadak útja volt. Vonultak bizony ezen István király hadai, látta ez az út László király katonáit, amikor azok Horvátországba vonultak, de ezt taposták a Szentföldre menetelő európai keresztes hadak is mentükben, jöttükben egyaránt.

Egyszer aztán – éppen valamelyik keresztes had visszatérésekor – rettenetes dolog történt ezen a helyen. A hosszú útról visszatérő, legyengült és megfogyatkozott sereg éppen itt tartott pihenőt. Hanem ez a pihenője sok katonának örökre szólt.

Az idegeneket a magyar király serege kísérte. A mieink nem vegyültek a Szentföldről visszatértek közé. Inkább szemmel tartották őket, gondoskodtak róla, hogy a néppel ne legyen az idegen katonáknak vitája. Hogy okosan gondolta ezt így a király, az hamarosan kiderült.

Az idegen sereg több embere – alighogy elhagyták Szigetvárt – nagy gyengeségről panaszkodott. Alig volt jártányi erejük. A parancsnok a mai Poklosi táján elrendelte a pihenőt. A had az országút mellett a rétségre telepedett. Hanem amikor elhangzott a parancs a tovább indulásra, tizenketten fekve maradtak a fűben.

- Hát veletek mi lesz? – kérdezte a parancsnok.

- Nincs semmi erőnk. Hagyj itt bennünket, úgyis hamarosan meghalunk.

- Nem addig van az! – válaszolta a parancsnok.

Csakhogy hiába volt minden noszogatás, a csontvázzá soványodott emberek nem álltak talpra.

A kísérő magyar sereg parancsnoka látta a huzavonát, átküldte az idegenekhez a vele lévő kámzsás barátot, aki értette azoknak nyelvét. A szerzetes döbbenetes hírrel jött vissza: ő megnézte és kikérdezte a betegeket.

- Borzalmas betegség gyötri azokat, - mondotta -, hogy is lenne jártányi erejük, amikor bélpoklosok! Nem szabad ezeket tovább engedni, de még az egészségeseknek is a legrövidebb úton kell távozni az országból!

A magyar parancsnok úgy járt el, ahogy a barát javasolta. Elvonulást parancsolt az egészségeseknek, és szigorított kísérettel maga vonult el velük.

Helyettesét itt hagyta néhány fegyveressel. Ezek közül páran a betegeket őrizték, a többiek pedig fát vágtak az erdőszélben és hamarosan felépítettek néhány kunyhót a rét egy magasabb helyén, a forrás közelében.

Csakhogy ezzel még nem ért véget a munkájuk! Amikor a kunyhók készen álltak, a barát berendezkedett az egyikbe, és arra kérte a parancsnokot, hogy a kunyhók körül jó nagy területet keríttessen be a katonáival.

- Üssetek le köröskörül kihegyezett rudakat! Fonjátok be alul a kerítést vesszővel szorosan, hogy ember, állat be ne tévedjen erre a földre! – adta ki a parancsot.

A katonák három nap alatt végeztek a munkával. Csak a madárnak volt bejárása arra a területre. Amikor mindennel készen voltak, odajött belül a kerítéshez a kámzsás barát, odakérette a parancsnokot és a katonákat, azután megszólalt emelt hangon:

- Köszönöm a szíves szolgálatot a nyomorultak nevében! Bezárkóztam ide, hogy az Úr segítségével halálig gondozzam ezeket. Nem kérek mást, csak azt, hogy dobjatok be még egy ásót, amivel majd megássam a halottak és –ha az Ég úgy rendeli – a magam sírját. A jóságos Isten kegyelmébe ajánlom életeteket! Mielőtt haza távoznátok, menjetek el a környék minden falujába, mondjátok meg a népeknek, könyörüljenek ezeken, a nyomorultakon és rajtam ajándékaikkal, mert szánandó életünk hátralévő napjai Isten után az ő kezükbe vannak letéve! Senkinek ne feledjétek el megmondani, hogy akik itt bezárva élnek, azok a megmaradt szentföldi sereg poklosi!

Minden úgy történt, ahogy a kámzsás barát kérte. A nyomorult betegek valahogy nagy kínnal bevánszorogtak a kunyhókba. Vizet a hadi néptől otthagyott edényekben a barát vitt nekik.

Amikor a katonáktól megmaradt élelmük elfogyott, a barát aggódva állt a kerítés mellett. Egyszer látja ám, hogy jönnek a népek innen is, onnan is. De látta azt is, hogy mennyire félnek a bélpoklosok közelébe jönni. Ami élelmet hoztak, vagy úgy dobálták be messziről, vagy hosszú botokra tűzve vehette el tőlük a barát.

Ki tudja ma már, mennyi ideig éltek ott a nyomorultak? Annak sincs megmondhatója, hol volt pontosan az élő halottaknak ez a körülkerített temetője. Még a sírok nyomát sem tudni!

Hogy ott valahol feküdt ez a hely, ahol a mai Poklosi települt, az mégis egészen bizonyos, és aligha szabad abban is kételkednünk, hogy a nép emlékezete adta a hely nevét. Évszázadokon át öröklődött apáról fiúra, hogy ott kínlódták végig nyomorúságos életük végnapjait „a szentföldi hadak itt maradt poklosi”. ⁵⁷

2.      A Dél-Dunántúl kereskedelmi útvonalai a XVI-XVII. században ⁵⁸

3.     

Györffy György térképe az Árpád-kori Baranya megyéről (részlet) ⁵⁹

Bibliográfia, jegyzetek:

1.       Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történelmi földrajza I. 331-2, Budapest,1963.; Baranya megye régészeti emlékei az őskortól a honfoglalásig, BML. Továbbá a római útról: Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején, Akadémiai Kiadó, Bp. 1974.

2.       Magyar Kálmán: Szigetvár és a dél-somogyi mezővárosok, várak kapcsolata 1526-1664 között (Különös tekintettel Babócsára és Kálmáncsára) – Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből, Pécs 1993. p.224, térkép: 1. ábra.

3.       Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán

4.       Csánki Dezső: Somogy vármegye, in.: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Budapest 1914.

5.       Brencsik Sándor (Szulimán) közlése nyomán, Lengyeltóti János gyűjtésére is hivatkozva. Felsőszentmártonról és Szent László ottani táborhelyéről, valamint előkerült pénzérméjéről közölt információ dr Kápolnai Zoltántól való. Helynévgyűjtései során járt Felsőszentmártonban.

6.       Csánki D.: u.o.

7.       Szent Gellért püspök nagyobbik legendája, - Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1983, 74-94. o.

8.       Thuróczy János: A magyarok krónikája, Osiris Kiadó, Bp. 2001. 128-131. o.

9.       Hunyadi Zsolt: A keresztes háborúk világa, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft, Debrecen.

10.    Szemelvények az első és második keresztes hadjáratok korabeli útleírásokból. 1096-1147. 24-25.o. in: Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054-1717., Franklin-Társulat, Bp. 1891.

11.    Thuróczy J.: 146-147.o.

12.    Dercsényi Dezső-Pogány Frigyes-Szentkirályi Zoltán: Pécs, Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1966.

13.    Diós István, dr.: Magyar katolikus lexikon. 2. köt., Szent István Kiadó, Budapest, 1993. 327. p.

14.    Lebedy János: Patapoklosi kisvárai, Három Fia Bt. Pécs, 2008.

15.    Régi regék Zrínyi földjén, Szigetvári Várbaráti Kör, Szigetvár, 2006.

16.     Kálti Márk: Képes krónika, Osiris Kiadó, Bp., 2004. 109-110.o.

17.    Lebedy János: „Vörös torony”-a szigeti lovagtorony történetiségének alapvetései, kézirat, Szigetvár, 2013.

18.     Lebedy János: Szent Lázár szigete, kézirat, Szigetvár, 2013. (www.kincsesziget.blogspot.hu)

19.     Rihmer Aurél: Árpád-házi Szent Erzsébet és a Szent Lázár Lovagrend kapcsolata, in.: Acta Historica Turiciensia XXIII. évf. 2. szám. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 55. sz. kiadványa, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére tartott emlékülés, Esztergom, 2008.

20.    Csánki D.: u.o.

21.   Hunyadi Zsolt – Posán László: Krisztus katonái, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft, Debrecen.

22.    Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történelmi földrajza I., Budapest,1963.

23. Koszta László: Hiteleshelyek a pécsi egyházmegyében 1353-ig, in.: Baranya történelmi és honismereti folyóirat, 1991/1-2.

24.    Hervay F. Levente: Szerzetesházak a középkori Baranyában in.: Baranya történelmi és honismereti folyóirat, 1991/1-2.

25.    Codex Diplomaticus Patricus – Hazai Okmánytár, Arcanum Digiteca.

26.    Veszprémy László: II. András magyar király keresztes hadjárata, 1217-1218. A függelékben közli a király mellett hadra kelő magyar keresztesek adattárát.

27.    Wenczel Gusztáv: Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus – Árpád-kori Új Okmánytár, Arcanum Digiteca.

28.    Karácsonyi János, Dr.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, Bp. MTA, 1901. (II./11. o.)

29.    Veszprémy L.: u.o.

30.    Karácsonyi J.: u.o. (I./94-109. o.)

31.    Szabó Pál: Merénylet a merénylet árnyékában? Megjegyzések Csépán nádor halálához (1209)

32.    Karácsonyi J.: u.o.

33.    Wertner Mór, Dr.: Újabb nemzetségi kutatások. Kán. Turul 1905/3.

34.    Karácsonyi J.: u.o.

35.    Koszta László: A pécsi székeskáptalan Árpád-kori hiteleshelyi tevékenységének kiadatlan oklevelei, Baranyai Helytörténetírás 1989.

36.    Katona Tamás szerk.: A tatárjárás emlékezete, Európa Könyvkiadó, Bp. 1987. – IV. Béla Osl fia Herbort ispánnak/ 1248. május 1.

37.    Wertner M.: u.o. Kán nembéli Gyula címei:1201-ben erdélyi vajda, majd országbíró (1202-1204), viseli időközben a csanádi (1204) és nyitrai, bodrogi (1206) és a soproni (1207) ispáni tisztségeket. 1208-1211 Bodrogvármegye ispánja. 1212-13-ban másodszor is országbíró, közben Bácsvármegye ispánja. 1213-ban szlavón bán és Vasvármegye ispánja. 1214-ben viseli a vajda, a bán címet és mellette somogyi és szolnoki ispán. 1215-1218-ban nádor és 1215-ben soproni ispán. 1219-ben szlavóniai bán, somogyi és szolnoki ispán, 1220-1221 bodrogi, szolnoki és kevei ispán. 1221-ben a királyné udvarispánja és Bodrogvármegye ispánja. 1222-26-ban másodszor is nádor, mely mellett több megye ispáni címét is viseli váltakozva (bodrogi, aradi, soproni). 1229-1231 szlavóniai bán, 1232-től országbíró is. 1233-1235 szlavóniai bán.

38.    Wenczel G.: u.o.

39.    Veszprémy L.: u.o.

40.    Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp. 1928.

41.    Veszprémy L.: u.o.

42.    Hóman-Szekfű: u.o.

43.    Csánki D.: u.o.

44.    Veszprémy L.: u.o.

45.    Karácsonyi J.: u.o.

46.    Karácsonyi J.: u.o. (I./153.o.)

47.    Veszprémy L.: u.o.

48.    Csánki D.: u.o.

49.    Lebedy J.: „Vörös torony”, u.o.

50.    Lebedy János: Váty és várai, Három Fia Bt. 2008.

51.    Kézai Simon: A magyarok cselekedetei, Osiris, Bp.2001.

52.    Györffy Gy.: u.o.

53.    Karácsonyi J.: u.o. (I./344-371.o.)

54.    L.d. az internet világában keringő megalapozatlan írások sokaságát.

55.     Györffy Gy.: u.o.

56.    Karácsonyi J.: u.o. (III. 57-60.o.)

57.    Ld.: 15. jegyzet

58.    Ld.: 3. jegyzet

59.    Ld.: 1. jegyzet térképmelléklete