Szigetvár előtörténete más szemmel

„Nem nékünk, nem nékünk, Uram, tisztességet

De szent nevednek adj örök böcsületet.”

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – II./75.

Szigetvár előtörténete más szemmel

Az elmúlt néhány esztendő alatt megsokszorozódott ismeretünk Szigetvár térségének régészeti-történeti emlékeiről. Számos tárgy-lelet került a Szigetvári Vár gyűjteményébe többnyire felajánlások útján, több régészeti lelőhely került bejelentésre. 2014. augusztus-szeptember folyamán sok év óta ismét ásatások voltak a Szigetvári Várban, melyek eredményei jelentősek. Szulejmán szultán türbéjét rejtő romok is úgy tűnik hamarosan ismét a felszínre kerülhetnek, ország-világ előtt növelve a város régi hírnevét. Az írásom egyik célja a város múltjának egy mélyebb értelmezése, mely alapján jobban érthetővé válhat Zrínyi Miklós és 1566. csillaga. A hétköznapok szürkeségébe haladó életünkben talán egy apró mécsláng lehet a tudat, hogy egy máig ható múlttal bíró, sokezer éves városban élhetünk. S a mindennapi élethez merítsünk erőt és hitet azoktól, akik előttünk itt jártak jó példával.   

Régészeti emlékek

A mai régészeti kronológia alapján kb. 8000 éves azok a jelenlegi várudvaron, 2014. augusztus-szeptemberben történt ásatás alatt talált ősi vörös-okkerfestéses kerámiatöredékek, melyek talán a vonaldíszes kerámia kultúrköréhez sorolhatók. Minden bizonnyal ez a legmélyebb, civilizációra utaló réteg egész Eurázsiában. A szakterület kutatói számára már előre feltételezhető volt, hogy a természet adta szárazulat igen korai időktől fogva alkalmas, védett hely volt az ember megtelepedésére. A neolitikum időszakából, kb. 7500 éves, a dél-dunántúli térségben igen nevezetes (védelmi- és kultikus célzatú árokrendszerek) emlékeket hátrahagyó Lengyeli kultúra tárgyi emlékei (pl.: csőtalpas táltördékek) kerültek elő az említett ásatásból. Előzetes feltevések szerint, szintén e korból való nagyméretű cölöpvázas őskori ház részlete is előkerült.

Nagyobb jelentőséggel bír szerteágazó kapcsolatrendszere miatt, az ugyaninnen előkerülő kora-bronzkori, Somogyvár-Vinkovci kultúra (kb. 4800-4400 éves) emlékanyaga.

Az ásatási területen feltárt tárológödrökben többek között egy teljesen ép edényke is előkerült.

A város területén már a XX. század elejétől ismertek, de a mostani ásatással hitelesített ősi múlt emlékei egyéb helyeken is felbukkantak már, így a gimnázium udvarán (kora-bronzkor a 2009-ben történt ásatás során), a néhai vártó partvonala környezetében (Konzervgyár – rézkori, Törökkút, Pipagyújtó környéke, Sió- feletti dombok - késő-bronzkori) illetve Zsibót-Domolos térségében, ahol egy ősi erődváros nyomai is fellelhetők több települési és temetkezési hellyel. A várudvarról is több szórványlelet, elsősorban kerámiatöredékek jelezték előre a bronzkori előképet. A korai bronzkori kultúra beazonosítására szolgáló ún. belsődíszes táltöredékek pedig, a jellegzetes nyolcágú csillagmotívummal két alkalommal is előkerültek a 2014-es várásatáson, mely a város külterületéről is korábbról ismert volt (Zsibót-erődváros).

A kora-vaskor (kb. 3000 éve) időszakából maradtak ránk a Török-Magyar Barátság Park halomsírjai (egyik a szobrok posztamense alatt, egyet félbevágtak a parképítés munkálatai során, egy pedig még kivehetően a kerítésen kívül északi irányban látható).

A történelmi forrásokban a II. századtól szereplő, Szigetvár térségében keresendő  Limosa római településéről és a rómaiakról szólva szintén elmondható, hogy a mai város területéről több alkalommal is kerültek elő római emlékek. Németh Béla monográfiájában is megjelöl lelőhelyeket, melyek közül a Kumilla-kút környéki mellett ismert a domolospusztai villalelőhely, valamint egy nagyobb, városias település mutatkozik a város dk-i szomszédságában, mely éremleleteivel nagyjából Hadrianustól datálható. Talán emez utóbbi lesz azonosítható a régóta keresett Limosával, melynek neve állítólag – sáros, mocsaras voltával van összefüggésben. Megjegyzendő, hogy a fentiekhez hasonlóan a várudvar szórványleletei között is kerül elő római-kori kerámia. E témában az ismeretanyagunk folyamatosan bővül, éremleletek, festett díszkerámia-töredékek erősítik a térség római-kori jelentőségét.

Az érmék a IV. századig követhetőek, ezt követően a népvándorlás hullámai érik el a területet, melyből kiemelkedik több környékbeli késő-római temetkezési hely (Mozsgó-Prága, Szentegyed, Patapoklosi környéke) közül a domolospusztai „gót fejedelemasszony” gazdag temetkezésből előkerült leletegyüttese. A megyei múzeumban kiállított torzított koponya és a kiemelkedő művészeti értéket képviselő aranyozott ezüst leletek a magas rangú hölgy személyét szorosan Attila hun király korához kapcsolják. A 2014-es várudvaron történt ásatás során előkerült csontfésű feltehetően e korszakhoz kapcsolható leginkább.

A X-XI. századi régészeti emlékek már átvezetnek minket a magyar államiság korába. A legismertebb ilyen emlék a feltehetően a téglagyár gödréből előkerült normann típusú kard, melynek viselője a szakterület vélekedése szerint, a fejedelem katonai környezetéhez tartozott. De további városkörnyéki lelőhelyekről (Medvész, Szehénfapuszta, Patapoklosi határa) is kerültek elő feltehetően temetkezésekből származó szórványemlékek a korszakból. Így többek között csillagos buzogányok, sodrott nyakperec, bronz ruhadísz sorolható ide.

A várudvar legújabb kutatása (2014. évi ásatás) ebből a korszakból is történelemformáló emlékekkel gazdagította a város múltját. Több jellegzetes XI-XII. századi edénytöredék, közöttük két fenékbélyeges lelet is előkerült, mely igazolja hogy a jelenlegi várudvar az eddig elfogadott feltevésekkel szemben a XIV. század vége előtt is már jelentős szerepet játszott történelmünkben.

Előtörténet

Sziget első említése az írásos emlékekben 1383-ban, Szigeti Ferenc helyi birtokos nevében fordul elő először - „de Zygeth” formában. 1391-ben pedig először említik Sziget birtokot (Zygeth), később itteni birtokrészek, telkek említése is előfordul. 1449-ben pedig minden látszólagos előzmény nélkül már várról (castrum) és városról (civitas) van szó. Erről a várról maradt fenn az a történetírói hagyomány, mely a családi kapcsolatai révén az Anthimuszokkal rokonságot fenntartó Istvánffy Miklós történeti munkájában olvasható:

            „...A várat azért nevezik Szigetnek – latinul Insula-, mert őseink emlékezete szerint az elmúlt századokban Anthem Ozsvát, akinek ősei, mint mondják Görögországból jöttek Magyarországra, azon a szigeten, amelyet a szomszédos erdőkből és hegyekből eredő, s itt állóvizet és mocsarat alkotó Alma patak hozott létre, egy kör alakú tornyot épített, s ezt Szigetnek nevezte; egy tavat képzett ki, azáltal, hogy a patak medrét kitisztította, kiszélesítette és kimélyítette, s mentében hosszú földsáncot emelt. Utódai több épületet és bástyát is emeltek. Végül Enyingi Török Bálint a helyet úgy megerősítette, hogy még János király ostromát is kiállotta.” – írja Istvánffy Miklós.

A XV. század első felében alnádori méltóságig emelkedő Anthimusz fia János szlavón bán, illetve annak unokaöccse Ozsvát lehet tehát a toronyépítő személye 1410 körül. A vár birtokosságának történetében ezt követően Antimusz János bán unokájának, Ilonának Török Ambrussal való házassága révén az enyingi Török család következik. Imre fiuk gyermeke volt az országos hírű Török Bálint. Török Bálint 1541-ben Buda alatt életfogytig tartó török fogságba kerül, felesége Penflinger Katalin a következő évben a várat a király kezébe adja. Innen kezdődik a „Királyi Sziget” híres, végvári harcokban bővelkedő korszaka, mely Zrínyi Miklós és hős katonái 1566-os világrengető hadieseményéig tart.

Lovagvár

Az elmúlt évek kutatásai arra késztetnek, hogy ezt a képet kiegészítsük és bizonyos régészeti eredményeket figyelembevéve, azokat másként értelmezzük. Erre a legfőbb okot szintén a 2014-es ásatás során előkerült leletek szolgáltatják. A várudvarról már korábbról ismert XI-XII. századi szórványkerámia ismételten előkerült újabban a rendes ásatási területen.

1959-ben kezdődtek meg Szigetvár régészeti kutatásai Kováts Valéria régész vezetésével. Az ásatások fő célkitűzései között fontos helyet foglalt el a kirohanás helyének kutatása. Ennek során találták meg a jelenlegi vár ÉNY-i bástyájának udvarán a hajdani Belső-várat, vagy ahogyan régen (XVI. századi forrásokban) nevezték – az Óvárat. A XIV. század végére datált lovagvárról Kováts Valéria az alábbi megállapításokat tette:

„…A régészeti megfigyelések során bizonyítást nyert a torony, valamint a négyszögletes lovagvár építési idejének egymáshoz való viszonya. A tornyot építették rá a kis lovagvár északnyugati sarkánál előkerült alapfalakra, tehát ez bizonyítéka annak, hogy a négyszögletű vár korábbi, s a kerek torony egy későbbi építési időszak fennmaradt emléke.”

Kováts Valéria szerint, elmondható, hogy a kerek torony építése előtt már volt itt a XIV. század végén egy lovagvár (helyesebben annak romja), melyet téglából építettek, és amelynek alapfalaira épült rá a kerek torony.

A probléma ami történetünk sarokkérdéseihez tartozik az magában a lovagvár datálásában rejlik. Átvizsgálva a kor idevonatkozó írásos emlékeit, egy érdekes előzményt találunk.

1409-ben datálták azt az oklevelet melyből egy birtokcseréről értesülhetünk:

„A pécsi káptalan előtt Szigeti Antimus fia György mester fia: Ozsvát nevében is – a testvéréről, néhai Lancesről rászállt Szigetben levő házhelyet (fundus curie) tartozékaival együtt átadta 40 frt. Ráfizetéssel Szigeti Damján fia: Ferenc fia: Tamásnak, aki a maga és testvérei: Demeter és Milkós nevében is az ugyanott lévő a telekkel szemben egy másik, épületekkel ellátott telket adott cserébe.”

A birtokcsere során a néhai Lanceus udvarházának helyét (fundus curie) említik. Egy korábban itt álló udvarház helyéről lehet itt szó, mely kapcsolatba hozható a valamikori lovagvárral esetleg annak romjaival. Lanceust 1336-1377 között említik az okiratok utódaival kapcsolatban, de róla más közvetlenül nem derül ki. Kikövetkeztethető azonban, hogy Nagy Lajos király udvarnoka, vitéze lehetett.

A régészeti adatok azonban további válaszokat adhatnak. A kezdetben kb. 23x21 m-es némi szabálytalanságot mutató alaprajzú, közel négyzetes épület támpilléres, keskeny falai egy, akár 10 méteres falakkal rendelkező toronyszerű épület képét rajzolják ki. Alaprajzi sajátságai alapján az épület az uralkodói, de még inkább a nyugat-európai lovagi (!) építkezésekhez hasonlítható. Egy bizonyos, ha ezek az észrevételek helyesek, akkor ez az épület a feltételezettnél korábbi eredetű – XII. századi. Emellett szólnak a kerámialeletek és néhány önmagában kissé nehezen magyarázható mozaik a város múltjából. (Erről részletesen - „Vörös torony”- a szigeti lovagtorony történetiségének alapvetései c. tanulmányomban írtam.)

Insula Lazari

            „A mai Szigetvár helyén eredetileg egy monostor állott, melyet, a XIII. század második felében, alkalmasint IV. Béla király alapított. A premontrei rendűek egykori monostorának emlékét csupán egy kőszobortöredék őrzi, mely a mai templom tornya alatt van. A monostor közelében, az Almás vizének árterületében, hajdan egy Lázár nevű sziget volt, melyen a Szigeti család lakott. E család őse Macrinus volt és utódai a Szigeti nevet csak a XIV. században vették fel.” - írja Csánki Dezső Somogy vármegyét bemutató, máig elismert munkájában.

Németh Béla dús fantáziával színezett Szigetvár monográfiájának is egyik forrása Bél Mátyás XVIII. századi, Magyarország történeti földrajzát bemutató írása.

„A sziget, korábban Lázár-szigetének neveztetett, ahol a premontrei rend prépostsága állott a rend évkönyveinek (annales) tanúsága szerint.” - írja Bél Mátyás országleírásában Szigetvárnál.

A XVIII. században elterjedt közkeletű vélekedés, mely a XX. század derekáig töretlenül meghatározta a város múltjáról alkotott képet bizonyosan Fuxhoffer Damján – Monosterologiájából származik. A szerzetes szerző személyesen járt Szigetváron és ez alapján fogalmazta meg vélekedését, melyet a premontrei rend évkönyveire alapozott. Megjegyzendő, hogy Fuxhoffer megállapításai más helyeken kifogásolhatatlanoknak bizonyultak.

A Magyar Katolikus Lexikon szerint (Bálint Sándorra hivatkozva) az írásokban 1262 előtt említett „insula Lazari” premontrei prépostság korábban a Szent Lázár lovagrendé lehetett. A bejegyzés szerint az első lovagrendi betelepülés az 1241-42. évi tatárdúlást nem élte túl, mivel IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. (Minderről részéletesen írtam Insula Lazari címen egy tanulmányt, melyért a Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend tisztikereszttel tüntetett ki 2014. áprilisában.)

 

A királyi birtok

Sziget első bizonyítottan ismert birtokosainak XIII. századig visszanyúló környékbeli birtoklástörténetét vizsgálva mozaikszerűen, de egyre határozottabban látható egy korábban jelentős, egybefüggő királyi birtoktest. Ezt keletről a vátyi ispánság, északról a Zselic, délről és nyugatról az Ormán vidék határolta. Az itt átfolyó jelentősebb folyóvíz és a birtok neve pedig Alma lehetett.

Az Alma egyébként egyházmegyei határt is képezett és többnyire megyehatár is volt. A korai időszak csekély, de számunkra fontos írásos emlékei olyan oklevelek, melyek birtokadományokról, vagy határjárásokról szólnak. Ezek alapján némi világosság derül e korai századokra.

A XI. századból - egy közelebbről nem keltezett oklevél, Szent László király (1077-1095) pécsváradi apátságnak tett adományairól tudósít, mely adomány tárgya négy falu, közöttük a mai Szigetvár dk-i részén keresendő Medvész, melynek határát is megjárták. A határjárásban szereplő ’Haltó’ (csütörtök napi vásároshely) és ’Apákászhida’ csaknem bizonyosan azonosítható a törökkori Csütörtökhellyel (Becefa és Szigetvár között) és a néhai Szehénfapuszta Akadai hídjával (a szennyvíztelep környéke).

1217-ben Basal határjárásában, 1238-ban Hobolon szerepelnek az Anthimusz család ősének, Morthunusnak fiai.

1277-ben zsibolti Tamás fia János ispán birtokügyében jár el Kun László király személyesen. A határjárásban szereplő birtok szomszédságában a király közvetlen környezetéhez tartozó birtokosok is szerepelnek, továbbá jelentős, hogy a király által korábban birtokolt részből való az adomány.

Károly Róbert király párthívei védelmében vezetett dunántúli hadjáratra alkalmából

1316. május 26-án Zsibóton jár, mint azt egy korabeli oklevél datálásából megtudhatjuk. A zsibóti táborállás célja a környékbeli ellenállás felszámolása volt.

Lancret fia Beke (Márton/Morthunus dédunokája) és István 1330. február 23-án, hatvanadmagukkal (környékbeli nemesekkel) letett eskü révén visszaszerzik Gonás és Kedhely nevű birtokaikat, Hobolt, a zsibóti birtokrészüket, amelyeket a királyi conditionariusok földjének visszavételekor vesztettek el (talán a tatárjárás előtt).

Az oklevél jelentősége, hogy e szerint a XIII. század derekától 1330-ig a mai Szigetvár területe királyi birtok, illetve az e helyen fekvő Gonás és Keddhely birtokok eredeztetése ezzel az oklevéllel visszavezethető a XIII. század derekára.

1371-ből maradt fenn több oklevél is a király itteni birtokigényeiről, melynek következménye volt Hobol határából kihasított 25 hold föld.

Feltételezzük, hogy a XIII. századot megelőzően egy nagyobb és egységesebb királyi birtokot találunk itt. Ennek egyik maradványa lehetett a tatárjárás után (1262) a pannonhalmaiknak adományozott ekkor Somogyvár földjének mondott Alma várföld (Szentlászló szomszédságában).

            A szűk térség birtokosai között a XIII-XV. században, olyan uralkodóhoz közeli, neves nemzetségek tűnnek fel, mint a Győr, a Csák, az Ols, vagy a Rátót, illetve egyházi részről a bencések (pannonhalmi-, zselicszentjakabi-, pécsváradi-).

1354-től tudunk Gonásról, Szigetről pedig a 1383-ból. Sziget viszonylag kései megjelenése az oklevelekben úgy értelmezhető, hogy ekkor még Gonás birtok része lehetett, illetve nem különült el a fokozatosan felaprózódó királyi birtoktól.

Az uralkodónak módjában állhatott itt akár várat, akár udvarházat építeni. 1242-ben a tatárok pusztítják a vidéket. Pécs pusztulásáról tudunk, Váty és környéke pedig nemcsak a néphagyományban, de a jogfolytonosság megszakadásában is megőrizte a veszedelem emlékezetét. Ez a birtok (lovagvár/udvarház) is ekkor pusztulhatott el, emlékezetével együtt fehér foltot hagyva az okleveles emlékek között.   

Nemesek nevében az ’Almai’ – „de Alma” név 1244-től, a ’Szigeti’ – „de Zygeth” pedig 1383-tól datálható az írott források alapján (a XV. században egy alkalommal Almasziget!). Érdekes, hogy az Anthimusz család ősei éppen a tatárjárás után kezdik használni az Almai nevet, amikor az országos birtokviszonyokban jelentős változások álltak be. Továbbá, hogy Nagy Lajos halála (1382) után használatos a Szigeti névalak a fenti formában. Lehetséges, hogy birtokosai az újonnan birtokukba került (adomány, vagy kisajátítás) földekről nevezték magukat.

Előkép egy városhoz

            A fenti felvetések alapján egy, a jelenleg elfogadott nézetnél lényegesen tartalmasabb kép kezd kirajzolódni a város múltjáról. Történelmünk kezdeti időszakában, a X-XI. században, van egy nagyobb, egybefüggő terület, melyet nevezzünk Almának. Ehhez tartoztak királyi kanászok (zselici kanászfalvak, Gonás - feltehetően göbe/göne néveredettel), vadászok (Medvész), íjászok (Váty várispánság), udvarnokok telepei. Ezek a tények és a régészeti adatok alapján (Ennél kevesebb alapján is feltételeznek Kaposváron királyi birtokközpontot.) nem elképzelhetetlen ezen időkben egy központi helyzetű uralkodói udvarház. XI-XIII. század a királyi birtokadományok révén kisebb-nagyobb részek kiszakadnak az uralkodói területből.

A XII. század végétől datálható a lovagrendek megtelepedése a Magyar Királyságban. Az ingoványoktól övezett szárazulaton, de nem messze az itt elhaladó főbb utaktól, megtelepszik a Szent Lázár lovagrend, a szentlőrinci templomosok és a csurgói johanniták szomszédságában. A lovagrend lovagvárat (a fenti udvarház helyén), egyéb épületeket (ispotályt, templomot) épít, a környékben több lepratelepet gondoz (Nyugotszenterzsébet - Poklostó, Dencsháza határában - Poklostó, Poklosi – keresztes vitézekről szóló néplegendával).

XIII. század első harmada – korábbi királyi birtokadományok visszavétele, revíziója céljából IV. Béla király vármegyei bizottságokat állít fel.

A tatárjárás elpusztítja a vidéket, az ellenállás miatt jelentős az emberi veszteség. A keresztes lovagok egy szálig elesnek a Sajó hídján vívott heroikus csatában. A király megnemesíti a túlélő íjászokat, akik a ’királyság minden háborújában hősiesen harcoltak’ – ezentúl személyenként tartoznak hadba vonulni. A vátyi ispánság hadszervezete így megszűnik az esperesség központja pedig Pécsre kerül. 1256-ban IV. Béla továbbadományoz több korábbi lovagrendi birtokot. A környékben birtokos országos nemzetségekkel jó kapcsolatokat ápoló premontrei rendnek enged megtelepedést az elpusztult birtokközpontban – ez a Lázár szigeti prépostság időszaka, melyet a XVIII. századi egyháztörténészek idekapcsolnak. A terület magja, a lovagvár helyével együtt azonban a király kezében marad.

Az Anjouk alatt is a környéken birtokosok a király szolgálatában, vagy szorosan személye körül állnak. 1330-ban sikerül Beke udvarnoknak, akiknek talán volt ősei révén része II. András király adományából, területeket (meg/vissza-) szerezni.

Nagy Lajos király halála utáni zűrzavaros időkben a Beke utódai az Anthimuszok vitathatatlan jogokat szereznek a terület felett. Innen már világosabban követhető a történet.

Még egy érdekesség kívánkozik ide – 1371-ben egy birtokleírásban szerepel Gonáson egy „40 éven belül épült fakápolna”. A 2014-es ásatási gödör oldalfalában a régészek elérnek egy vörösre égett, mélyalapozású paticsfalat. A „sarok” egy kelet-nyugattájolású épületet sejtet, mely a dzsámi felé terjed. Ez a vár legmagasabb pontján álló épületmaradvány lehet, hogy azonos a fentebb említett fatemplommal. A XVI. századi források alapján ide feltételezzük az ábrázolásokon is gyakran feltűnő vártemplomot.

Zrínyi ősök

            Az elmúlt évben Zrínyi Miklós őseivel is volt szerencsém foglalkozni. Subicsok, Frangepánok, Babonicsok… Jeles horvát vitézei a Magyar Királyságnak. Egy másik cikkem pedig Szigetvár környékének szentföldi kapcsolatos. A feltételezett Lázár lovagrend mellett meg kell említenem, hogy a XIII-XIV. században szűk körben (8-10 km) birtokos ősi nemzetségek, egyházi birtokosok, királyi íjászok mind érintettek voltak II. András király keresztes hadjáratában - akárcsak Zrínyi Miklós ősei a keresztes misszióban. Ilyen családi háttérrel, hagyományokkal egy ilyen helyet - mint Sziget, erős predestinációnak tűnik védelmezni egy szent háborúban.

            A brebiri Subicsok, Zrínyi Miklós szigetvári várkapitány atyai ősei voltak. Subics I. Pál „… Martell Károly pártján állott és az Anjou-ház kedves rokonának nevezte és neki 1292 aug. 19. egész Dalmáciát és Horvátországot adományozta. Martell Károly halála után (1295) Róbert Károly mellé állott s őt Horvátországba hivta és 1300. nagy pompával Spalatóban fogadta, innét elkisérte Zágrábba, hol Gergely esztergomi érsek magyar és horvát királlyá koronázta (de nem Szt. István koronájával). Róbert Károly 1295. hálából a báni méltóságot örökössé tette családjában Dalmáciában és 1298. Horvátországban, és őket kedves atyafiainak nevezi, ezenfelül neki évenkint 100 font aranyat fizetett. Míg élt, ő volt Róbert Károly fő támasza.” - írja a Pallasz Nagylexikon.

            Subics Pál a kiskirályok országlása idején nagyúr volt a maga tartományában, saját pénzt is veretett.

           

2013-ban ajándékozás révén került a Szigetvári Várba a közeli Almamindszent néhai templomhelye (ma: Szulimán) környékéről, egy feltehetően temetkezés során koporsóra szegezett érem. Az első látásra görögös stílusú pénzdarab egyik oldalán a trónoló Krisztus képe, a másik oldalon pedig két, álló alak volt kivehető. 2014. márciusában geneologiai kutatás közben véletlenül akadtunk rá az alább közölt rajzra az interneten. Az összevetésük során nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a kérdéses Szigetvár határában talált érem valóban Subics Pálé. Elmondható tehát, hogy a XIII-XIV. században van kapcsolata szűk

térségünknek Zrínyi Miklós felmenőivel, még ha egy pénzérméről is legyen szó.

Az elmúlt két-három évben több tanulmányt is írtam egy-egy mozaikdarabka kapcsán. Mindezek korrekt bizonyításához azonban az írásos emlékek önmagukban csekély világosságot adhatnak. Csak hiteles, pártatlan régészeti kutatással lehetne helyreigazítani Szigetvár kőbe vésett, de homályos múltját.

Írásommal bántani senkit nem szándékoztam, bíztatni annál jobban kívánom a jövendő nemzedéket a kutatásra.

Szigetvár, 2014-12-11.

Lebedy János